Levél Boda Lászlótól,

a „csikó csapat”egyik tagjától

Kedves Anna!

Az egykori munkaadóm, a paksi atomerőmű iránti tisztelet és megbecsülés néhány gondolat megosztására kötelez. Mindez annak kapcsán vetődött fel bennem, hogy jelenlegi lakóhelyem – Tengelic – faluházának felújításához a Paksi Atomerőmű Zrt. is jelentős mértékben hozzájárult. Számomra ez büszkeséggel és a régi idők felidézésével párosult.

Mi, régi erőművesek, szinte mindannyian ismerjük egymást, és tegeződünk. Én még Pónya urat is tegezve, kedves Józsi bácsinak szólítom. Az atomerőműbe 1977. december 1-jén léptem be, akkor 3094-nek hívtak. Pónya úr még főmérnök volt, Szabó Béni bácsi a „góré”, a nagyfőnök.

Akkor mi, a kezdők, mindenkit ismertünk, mi még tudtuk egymást közelről ismerni, szeretni! Voltunk talán 100-an, én a 65. belépő. Mi nagyon sokáig PAV-osokként szerettük egymást, és szeretjük ma is, csak tudod, fogyunk… Néha félve nyitom ki az újságunkat! Mi, akik a „csikócsapat” emberei voltunk…, megfogyatkoztunk, sajnos már sokan nincsenek közöttünk!

Gyakran kell könnyet ejtenem úgy a kezdeti, mint későbbi munkatársaim miatt! Mi sokszor 12-16 órát töltöttünk együtt, éjjel, nappal! Milyen emlékek?!

Mi szívvel, lélekkel drukkoltunk, hogy helyére kerüljön a déli végfal 5. oszlopa, és hogy az első reaktort a darut kezelő törékeny asszonyka beemelje a helyére. Végigizgultam az első turbina indítását, az első és a harmadik blokk teljes üzembe helyezését!

Akkortájt volt egy kezdő fizikus, akit úgy hívtak Hamvas István, ma vezérigazgató, és volt egy üzembe helyező villamosmérnök, Süli János, aki most vezérigazgató-helyettes. És ott volt az én mindenkori főmérnököm, Somogyi Győző, akkor, mint gépész üzembe helyező, majdan hosszútávon vezető mérnök (25 évig biztosan), akitől mindent lehetett tanulni, csak rosszat nem! Ma is a példaképem! Emberileg ma is követem azt, amit tőle tanultam. Annyi, de annyi jó nevet sorolhatnék még! Somogyi, Gál Sityu! Emberek voltak a bajban, a jóban! Ilyenek mint ők, kevesen vannak! Mondom ezt úgy, hogy életem részévé vált az erőmű, és mi igen sokat szenvedtünk azért, hogy itt atomerőmű legyen! Vallom, hogy szeretni kell a volt munkatársakat!

Amikor megkérdezik tőlem, hogy kire, mire vagyok büszke, a válaszom mindig ez: A cégemre és mindenkori munkatársaimra! Mert nem lett volna siker összefogás nélkül! És büszke vagyok azokra is, akik nemzetközileg tették elismertté az erőművet és továbbviszik a stafétabotot. Talán nem is tudják, hogy kik voltunk mi. De, így jó ez! Szép volt a 30 évem, és büszke vagyok rá!

Kívánom, hogy az erőmű virágozzon, még legalább 40-50 évig, hogy boldogulást hozzon az ott dolgozóknak, a jövő generációjának, a településünknek. A bővítés még 100 évig adjon munkát az erőmű környezetében élőknek!

Sok sikert kívánok „új csikócsapatnak”, most már övék a pálya, a küzdés, a siker!

Tisztelettel: Boda László (3094)

Reklámok