Rácsodálkozás a gépekre, rácsodálkozás az emberekre. Pilótákra, műszakiakra – mindenkire, akik az égi körhintát üzemeltetik. Számunkra ünnep, ami az ő számukra munka. Nekünk ünnep minden, ami az ég katonáival történik. És néha bizony elfutja a szemünket a könny…
1995. május 8., a Győzelem Napja. Az egykori magyar Messzer-pilóták számára a háború vége, esély a túlélésre. Amennyi pénzem volt, befizettem Tobak Tibort, Cserny "Lapost", Pintér Öcsit és Michna Gyurit egy kis repülésre a szentesi repülőtéren Németh Zolival a bal ülésben. A repülés önmagában is megérne egy misét, és talán majd egyszer azt is elmesélem. A szárnyalást egy jó hangulatú vacsora követte a kecskeméti Tanya csárdában, itt ért utol Hegedős "Gege" telefonja. – Gyertek be hozzánk a bázisra, megmutatjuk az öregeknek a "Nagyvasat". Nehéz egy ilyen invitálásnak ellenállni, így csak egy kérésem volt a Puma század parancsnokához – intézze el a beléptetést. Én akkor már tudtam, hogy felesleges és veszélyes a tigris farkát húzgálni…
Gege és Németh Zoli a repülőtér kapujában várt minket, és pár perc múlva az egykori pumások ott állhattak a MiG-29-esek mellett. Láttam rajtuk, hogy imponál nekik a robusztus géptörzs, a két hajtómű, a pilótafülke műszerrengetege, de igazából nem ez volt a pillanat, amikor "angyal szállt át" a légtérben. Az öreg pilótaszemek akkor kezdtek párásodni, amikor megsimogathatták a frissen felfestett üvöltő pumafejet a "Nagyvas" oldalán. Negyven év mellőzés – koncepciós pereket követő börtön – után számukra talán ott, a kecskeméti betonon került egyensúlyba az Élet mérlegének két serpenyője. Valamit visszakaptak, ami nem pénzbe került, csak szeretetbe és a repülőmúlt tiszteletébe.
Más helyszín, de a szereplők részben azonosak. A pápai repülőtér bezárása nem volt örömünnep. De amikor a beton fölött végigmennydörgött az ezred összes hadra fogható MiG-21-ese, abban erő volt, becsület volt, tisztesség volt. Tudtuk, hogy mennek a rozsdatemetőbe, de utoljára még áthúztak a beton felett fegyelmezett sorokban. Úgy, mint amikor még szükség volt rájuk, úgy, mint a díszszemléken, amikor bizonyítani kellett, hogy a magyar légtérnek milyen őrzői vannak. Sok nyarat látott pilóták mellett álltam akkor az immár zászló nélküli zászlórúd mellett.  Mindannyiunk szemében ott csillogott a könny, azért a típusért, azért a repülőtérért és a földönfutóvá vált hajózókért.
2010 decembere sok ember számára megspórolt egy ilyen katartikus pillanatot. Ez a pillanat már örökre elveszett, hiánya a magyar katonai repülés történelemkönyvének fekete oldalaira került bejegyzésre. Pedig azt a néhány könnycseppet nem sajnáltam volna a szemem sarkából a hivatalosan – ünnepélyesen – elköszönő MiG-29-es géppárt látva. Megérdemelték volna a gépek is – és az emberek is…

Tőrös István   -   Aranysas magazin

Reklámok